HARMÓNIA

Gyakran már magában a szó finom hárfafutam-hangzásában - mint kagylóban a gyöngy - benne rejlik az egyedi, felbecsülhetetlen értékû tartalom. A szó négy magánhangzó-hídpillérbõl és négy mássalhangzó-hídtestbõl áll. A szellõfinomságú “h”-nak olyan szüksége van a mély hangrendû “a” magánhangzóra, mint szellõnek a lombkoronára, amelybe beleütközve válik hallhatóvá. A két hangot, mint egyesült, lecsiszolt követ a patakban, tovább görgeti a robajló “r”, de a kissé keményebb tónust azonnal megszelídíti a nazális “m” méhzsongása, és egyben elõkészíti és megnyítja az “ó” katedrálist betöltõ, lélekfelemelõ orgonabúgását, amelyet átível az égi magasságokba emelkedõ “i”-re az ugyancsak nazális “n”, majd a katarzis-élményt diszkréten, de határozott végérvényességgel lezárja, és visz-szahozza a lelket ismét a földre, feladataihoz, a szilárd alapot biztosító “a” magánhangzó.

Harmónia - õsidõk óta õ a mesebeli kékmadár, amely után szüntelenül futunk, s reménykedünk, hogy megpihen egyszer egy szép, lombos faágon, leszáll közénk, és szétosztja drága kincseit köztünk. Megállás nélkül, elvetemült dühvel rombolunk szét vagy taposunk halálra naponta értékes fogalmakat, de ez õt nem érinti, mert nem jutunk a közelébe sem. Harmóniát soha sehol nem tudott teremteni az ember, mert képtelen erre, de voltak helyek és rövid idõszakok, amikor képes volt alázatos szívvel vigyázni rá, rövid ideig megõrizni ezt a csodálatos ajándékot. Ezeket a ritka pillanatokat soha semmi sem törölheti ki egy nép vagy egy ember lelkébõl. Sajnos, mindig csak akkor döbben rá, hogy milyen megfizethetetlen érték volt a kezében, amikor könnyelmû és ostoba módon már többnyire jóvátehetetlenül szétrombolta azt. Az ember nem tud teremteni, mert õ nem Teremtõ, csak pökhendi módon képzeli magáról ezt, s minél intenzívebb benne ez a sötét kényszerképzet, annál nagyobb katasztrófák a következményei. Ez mind a személyes, mind az egyetemes sorsra érvényes.

Annyi vincellér szeretné megteremteni a harmóniát a borban, de oly kevesen döbbennek rá arra, hogy minél több és drágább technikai eszközt használnak fel a szõlõben, meg kétséges technológiát a pincében, s minél több, a természettõl idegen vegyi anyagot alkalmaznak a borkészítésnél, s minél inkább a naptár- meg a marketing-diktátor határoz meg és dönt el mindent, annál jobban távolodnak a hõn áhított céltól. Türelem, alázat és szilárd értékrend nélkül senki sem tudja hozzásegíteni a bort a harmónia megteremtéséhez. Ha a pénz, a puszta szakértelem meg a számítógép elegendõ lenne ehhez, akkor nem is kellene foglalkozni ezzel a témával. A bor azonban mit sem tud kezdeni “oklevél-gyûjtõkkel”, újgazdag tõzsdespekulánsokkal, divathajhászókkal vagy mindentudó, öntelt hadvezérekkel. Hamar megmutatja nekik Waterloo-t.

Minél tökéletesebb a borban a sokféle elem összjátéka, annál jobban jutnak kifejezésre a nemes ital értékes tulajdonságai. Harmónia nem tetszetõsséget, uniformizáltságot, de nem is az egyes elemek öncélú “önmegvalósítását” jelenti, hanem a sokféle rész, egymásnak alárendelni kész, kiegyensúlyozott összjátékát; dinamikus egyensúlyt, esztétikusan elrendezett sokféleséget; a különbözõ, és részben ellentétes dolgok kiegyenlített, egymást kölcsönösen gazdagító együttélését. De nincs olyan abszolút mérce, amely az igazi viszonyt meghatározhatná, mert a természet nem ismeri a klisét, a kaptafát. A harmonikus bor elkészítése nem sajátítható el egyetemen, mert ott sem ért hozzá senki sem. Legfeljebb az sejt meg valamit ebbõl, akit nagy tapasztalatú, egészséges látásmódú bölcs emberek - és nem futószalag mellett álló “mindentudó” beprogramozott robotok - készítettek fel élete végéig való szüntelen tanulási képesség-re, s ezért úgy búcsúzik el az egyetemtõl, hogy fölfedezte ott a legfontosabbat: hogy tudásunk tudatlanságunk hatalmas részének parányi morzsája csak, de éppen ez az alázat a hajtóereje az egészséges emberi megismerésnek. Ez az alázat és a mustármagnyi hit adhat csak erõt és képességet ahhoz, hogy mind messzebbre, mind mélyebbre lásson valaki, s így felismerje a saját helyét a dolgok rendjében. Csak így fedezheti föl, hogy minden nagy bor a saját egyszeri, és idõben behatárolt harmóniáját, egyéni kompozíció-logikáját teremti meg, amely így még nem fordult elõ, és soha többé már nem ismétlõdik meg ugyanígy. Nekünk még ámulni tudó lélekkel a feltételeket kell biztosítanunk a csodához. Nincs ennél fejlettebb tudomány, mert amelyik tudomány nem hisz a csodákban, annak kevés köze van a tudományhoz. S aki ezt a feladatot “rangon alulinak” tartja, vagy borstílus-klisékben gondolkodik, zûrzavaros borokat fog gyártani, mert az értékrendnélküliségnek is megvan a maga logikája: elõször a szavak zavarodnak össze, majd a fogalmak s végül a dolgok.

Egy felejthetetlen, harmonikus bor - a széles körben élõ tévhittel ellentétben - nem sok jó tulajdonság összegzõdésébõl áll, mert ha így lenne, akkor olyan unalmas lenne, mint a stréber az osztályban. Egy nagy bornak kiemelkedõ és összetéveszthetetlen karaktere van, határozott élekkel és sarkokkal; már ezért sem lehet mindenkinek a kedvence, de mindenkinek elmeséli, aki értõ módon tud figyelni, hogy honnan jön, és hogyan bántak vele a szõlõben és a pincében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy fecsegõ típus, sõt éppen a leglényegesebb dolgok elhallgatásával teremt érdeklõdést és meglepetéseket éveken keresztül. Ettõl a feszültségtõl vibrál körülötte még a levegõ is, mert a vibrálás dinamikája is része az egyensúlynak, a permanens harmóniának. Tamás Jenő.