Kóstoló

Télen a fűtött püspöki kóstoló szobában, nyáron a szaletliben vagy Ervinéknél a tornácon nem férnek el a buszos turisták. Nem is baj. Intimebb így a dolog. Baráti társaságok, sokszor visszajáró ismerősök ízlelgetik a csopakit. Eleinte mindenki visszafogott. Megszakértik a cserszegit, a chardonnay-t, a rozét, megdícsérik a rizlinget (ami mindig olasz, szóval magyar) Mire a súlyosabb boregyéniségekhez érünk, rájövünk, hogy ez a világ bizony megváltásra szorul és erre így egy-két pohár után mi lennénk tulajdonképpen a legalkalmasabbak. Nincsenek korlátok: kezdjük a közgazdasággal, aztán jöhet már a nemzet-stratégia és a végén teljes bizonyossággal eljutunk a filozófia és a lét legvégső kérdéseiig. Először gyorsuló beszéddel, aztán kicsit lassabban, meg-megbotló nyelvvel jutunk az egyre mélyülő gondolatokig. Ez már az ó-borok ideje. Emlékszel a 2002-es nyárra? 2006 csapadékos tavaszára? 2007 kánikuláira? Na, ez a bor attól lett ilyen. Benne van minden esős hét, benne a tavaszi szelek, ahogyan benne lesznek a 2010-esekben az izlandi vulkán hamu-felhői. Széttöredezik a társalgás. Fiatal nő sírdogál a borosgazda vállán, igazi bombázó: Jövőre harminc leszek. Mindenem gyereket akar. A hormonaim, a lelkem. Ez meg- és a szomszéd asztalnál mostanra kicsit bárgyúbban vigyorgó harmincas menedzser felé mutat – éjszakánként számítógépen stratégiai játékokat játszik. A gyerek felelősség. Erre még nem érett.

A hatodik, nyolcadik bor után többet tudunk egymásról, mint az egy irodában tíz éve együtt dolgozó kollegák. Meg nem oldjuk egymás problémáit, de legalább kibeszéljük. Mint a pszichológusnál. Vagy a gyóntatószékben.

A jó bortól jobban alszunk és másnap fejfájás nélkül frissen ébredünk. J.